Kendall Frewer~kész

Belső: Tudom, hogy az eddigi életemből egy nyámnyila kisvárosi fruskának tűnök, aki minden vasárnap a templomban csücsül. Pedig nem. Csak egyszerűen valahogy így alakult az életem. Voltak barátnőim, akikkel női magazinokat olvasgattunk, meg eljárogattunk vásárolni, és képzeld! Még barátom is volt, akit szerettem, és ha nem történnek bizonyos dolgok, még mindig együtt lennénk. Akkor talán most is éppen a plázában sétálgatnék, miközben diétás kólát iszogatnék a legjobb barátnőimmel.

De ez az egész egy hazugság, és mindig az volt.

Főleg amióta minden kiderült. Én pedig végre összeszedtem magam, és azóta önmagamat adom, mindenkinek. Mert igenis talpraesett vagyok, és tudom azt mondani, hogy nem. Csak akarnom is kell, de már meg van a kellő akaraterőm is a dolgokhoz. Mindig is határozott voltam, és gyorsan döntöttem… Az már más kérdés, hogy nem mindig volt elég erőm, hogy ki is tartsak. Régebben féltem az élettől, de már ez is megváltozott. Akkoriban elkergettem a közelemből a cigaretta füstöt, ma már én magam fújom ki, és még élvezem is. Az emberek változnak, én is ezt teszem. Ma még ilyen vagyok, de holnap már lehet, hogy nem. De ezzel mindenki így van, nem?

Egyébként pedig imádok futni, szinte már betegesen is.
Külső: Szóval… Hogyan is nézek ki? Elég csak rám nézned egyébként, de végül is elmondhatom, ha szeretnéd. Magas vagyok, olyan 170 cm körül, de pontosan nem tudom. Jelenleg barna a hajam, és ezen egyébként a közel jövőben nem fogok változtatni, mert nekem így tetszik, más véleménye pedig nem túlzottan izgat. A szemem egyébként barna, és annyira nem szoktam sminkelni. Leszámítva a rúzst, azért élek-halok. Öltözködésem lényegében átlagosnak mondható, de arra ne számíts, hogy miniben meg húszcentis magassarkúban flangálok az utcán…

Viszont az oldaltáskáimról talán felismerhetsz. Vagy nem.

***régi idők***
Szóval mire ezt olvasod, már nyilván tudsz rólam pár dolgot, még ha nem is olyan sokat. Gondolom néhány részlet, vagy utalás az homályos is, de ha minden igaz, most fog kikerekedni az én kis történetem. Igazából az egész nem egy túl nagy szám…

Londonban születtem, egész életemet a külvárosában éltem le. Tudod, tipikus család. Anya, apa, kis barna hajú eleven kislány. Ezek voltunk mi, tökéletesek. Volt egy kutyánk, Mia, akváriumunk, és egy teknősünk. Tényleg minden rendben volt. Nem voltak családi drámák, nagy, viharos veszekedések. Jól meg voltunk. Kitűnővel végeztem az általános iskolát, és természetesen a város egyik legjobb gimnáziumában tanultam. Nem szerettem a középpontban lenni, inkább csak hátulról figyelgettem, de mindig a népszerűek táborába tartoztam. Magas voltam, szőke, és mindenki szeretett. És volt aki túlságosan is.

Bár az apám lelkész, rám soha nem erőltették a dolgot. Ugyan sokáig jártam templomba vasárnaponként, eléggé szabadszellemű voltam. Nem feltétlenül használnám magamra a biszexuális jelzőt, mert soha nem jártam senkivel a saját nememből. Főleg mivel megzavartak minket. Az nem az első alkalom volt, de vele az utolsó. És otthon is az utolsó. Az öcsém nyitott ránk, és természetesen beárult apámnak. Csak annyit mondott, hogy takarodjak el a házából, azonnal. Könnyekkel küszködve mentem fel az emeletre. Az anyám csak nézett, nem mondott semmit. Köszönöm, hogy kiálltál értem – üzentem neki a tekintetemmel. Összeszedtem a mindenképpen szükséges cuccaimat, és kiléptem az ajtón. El sem köszöntek…

Azóta kerestem magamnak egy állást, amiből ki tudom fizetni a koszos kis albérletemet, ami egészen bent található a városban. El akartam törölni azt a lányt, aki voltam… Befestettem a hajam, lecseréltem a telefonomat, leváltottam a ruhatáramat. A régi barátnőim közül nem keresett senki. Egy senki voltam, vagyok.
Már nincsenek nagy álmaim. Túlélni. Csak ennyit akarok.

Elfogadva!

Üdvözöllek köztünk barna hajú szépség! Ezennel befogadtunk az oldalra, irány a foglalók, majd mehetsz játszani! Remélem egyszer megbékélnek a szüleid, s újból együtt lesz a család.